2016. október 7., péntek

Írnom kellene.

Tudom, hogy ismét eltűntem.
Pedig volna mit mutatnom is és mondanom is, hiszen az élet nem állt meg, zajlik biza' nagyon is.

Most mégis nehéz.
Nehéz, mert a szélesvásznú mosoly mögül elő-előbukkan a szomorú szem.
Mindig hittem, hirdettem, s eszerint is éltem, hogy: minek sírjak, ha nevethetek is?
De most nehéz.
Nehéz nyelnem a könnyeimet, amik belülről már régóta folytogatnak.
Nehéz elásnom magamban a tényt, hogy "rugdosnak" azok, akiktől a legkevésbé várnám vagy érdemelném.

Együtt élni a tudattal, hogy...

Szóval nehéz.
Nehéz diszkrétnek maradni, mikor legszívesebben világgá kiáltanám a szomorúságom.
Nehéz magamban tartani, hogy ki vagy kik azok, akik bántanak.

És nehéz emelnem az ásót... az ásót, amivel mélyre földelem el magamban a keserűséget.

Úgyhogy arccal előre... mosoly és hadd szóljon...

Jövök hamarosan új(abb) posztot és táskát villantván :o)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése