Tudom, hogy ismét eltűntem.
Pedig volna mit mutatnom is és mondanom is, hiszen az élet nem állt meg, zajlik biza' nagyon is.
Most mégis nehéz.
Nehéz, mert a szélesvásznú mosoly mögül elő-előbukkan a szomorú szem.
Mindig hittem, hirdettem, s eszerint is éltem, hogy: minek sírjak, ha nevethetek is?
De most nehéz.
Nehéz nyelnem a könnyeimet, amik belülről már régóta folytogatnak.
Nehéz elásnom magamban a tényt, hogy "rugdosnak" azok, akiktől a legkevésbé várnám vagy érdemelném.
Együtt élni a tudattal, hogy...
Szóval nehéz.
Nehéz diszkrétnek maradni, mikor legszívesebben világgá kiáltanám a szomorúságom.
Nehéz magamban tartani, hogy ki vagy kik azok, akik bántanak.
És nehéz emelnem az ásót... az ásót, amivel mélyre földelem el magamban a keserűséget.
Úgyhogy arccal előre... mosoly és hadd szóljon...
Jövök hamarosan új(abb) posztot és táskát villantván :o)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése